Márai Sándor
www.youtube.com/watch?v=Vbnx_9m4Slg
eredeti nevén márai Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.
Fűzértánc
Voltam.
Idő s történelmi napok
felületén kit pergettek a percek:
pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,
mégis vagyok, vagyok, vagyok!
Előhang
Leírom most itt néked, hogy olvasd, majd ha felnőssz
(mert kicsi gyermek vagy még, iskolás és tíz éves)
valami délutánon, ha kedved tartja éppen,
lapozva e füzetben, nevednek megörülsz majd
s a nyomtatott betűnek, mi csak kevesek része
s a polgári életben félt és megtisztelt fegyver,
leírom itt betűkkel, mert ki tudja, hogy férfi-
szóval és férfi-arccal ( tíz, tizenöt év múlva)
ha szemben állunk egyszer, miről fogunk beszélni,
kemény, vitázó hangon, vagy tán közönnyel s únott
dolgát az életünknek intézzük majd egymás közt.
Mert lásd, minden elmúlik s te már ma is nagyocska
s egészen más ki vagy, mint tíz év előtt voltál,
síró kis húsdarab, csipkék közt, két kilónyi
visítozó emberhús - ma szőke, tiszta, úri
kis iskolásgyermek vagy, komoly már s gondjaiddal
nem is tudod, hová légy s tudod azt, hogy Kolumbus
Amerikában járt s Robinson a magányos
ember lármák között élt egy szép szigeten, régen.
S mikor beszélni hallak( vékonyan cseng a kis hangod)
s szavakat mondasz: utca, ház, iskola, tanár úr,
és: fáj, ne bánts, vagy: adjál, vagy: köszönöm, vagy: kérek,
s látom, mint építed magadban a világot
kis homlokod mögött, amelyre szőke fürt hull,
faragod már a Törvényt, amely szerint kell élned
s maréknyi kis agyadban motoznak már a gondok
s fogalmak, titkok, vágyak s utcák, városok képe,
hidak és állatok dúlt látományos rajza,
s tudod már, mi a pénz s játékot veszel rajta
s elalvás előtt így szólsz: isten, s szemed lebágyad,
s voltál szerelmes is már, no pajtás, sose szégyeld,
(gyermekleány volt, mint te s megcsókolta a szádat
és másnap mással játszott - szenvedtél már a nőért)
s jöttél ellankadt kedvvel s poros cipővel este
a játékból nyáron, kék langyos alkonyatban
s megálltál künn a kertben, zsebredugott kezekkel
s fejed melledre horgadt, a nagy masli fölébe
"Mi bajod, Gábor?" - kérdtem (mert ott olvastam éppen)
s szemed könnyekkel telt el, míg mondtad: "A seregben
vezért választottak ma - és én közlegény lettem."
s ahogy fáradtan álltál, - kis pont az estben - megvert,
látott vezér a harcban - elengedtem a könyvet
(bölcs Erasmus, a léha, kósza barát regéit)
s sokáig visszacsengett fülemben még a hangod
és az a másik hang, tíz év előtt, visító,
nyávogó kis sikoly, aminek úgy örültünk
mikor közénk jöttél ide a földre, kedves.
Mi volt közben tevéled és mennyi láncszem, titkos
rezgése a világnak ért hozzád titkos úton
atom ölelt atomot, föld forgott s a nap égett
olthatatlan hullámokkal a föld fölött és érlelt
téged, ember-bolygó te, fanyar ember-gyümölccsé
Emberi hangon szóltál - már ember voltál, férfi
elszánt, megbántott, küzdő, fáradtan hazatérő
s reggellel újrakezdő, vágytól tépdelt s haragtól
bosszúra indult ember - egy óra csak, egy év még,
néhány lepergő évszak s karodon a fehér hús
izommá duzzad s ütni biztat hasonló percben,
néhány világforgás, s fegyvert markolsz kezedbe,
hogy élő embertestbe halált oltsál - királyért,
hazáért, asszonyért s más törvényes okokból.
Lásd, nem lehet mit tenni: s szálas kamaszkoromban
gyakran gondoltam arra: embernek lenni nem jó,
s mint gyáva katona: szökevény a seregből,
ember-szökevény inkább lennék néha, mint ember.
Ez szó-fia beszéd csak: persze, maradt a régi
mindenben, ahogy illik s már adót is fizettem
és bélyeges papíron nevem sok helyt beírták
S ki össze-vissza éltem, ütötten, mint egy alma,
mely messze hullt a fától s gurul a kerti sárban
és egyre piszkolódva és kopva, hullva, lassan
a nitzschei mondást néha elmondogattam:
"A megvetett magadban tiszteld a megvetőt" -
testvérke, csöndesedve és vissza-visszatérve
esztendő fordulásán a szép, boltíves-házba,
ahonnan elszakadtam s ahova mindig újra
visszamegyek s ilyenkor a kapu önként tárul
(s ha újra elmegyek, nem csapják be mögöttem)
s fáradt lehet a nyáréj s az elkorhadt akácfa
s csöndjét a régi utca s fényét a régi lámpa
az első estén újból elhinti ott fölöttem:
sokszor elnézlek téged, virág a fán, te gyermek,
Tudnod kell, régi törzs legfrissebb ága vagy te
s egyszerű ősök vére ömlött sok évidőn át
a mi friss ereinkbe - itt állt a szász hegyek közt
a kovácsok tanyája( "Grosschmida", így nevezték)
kik a szegényes ércből garast vertek pöröllyel
s tengették életük, egy századról a másra.
Tudnod kell,"tölgytől vagy sziklától se fakadtál"
(Homeros mondja így, a derűs régi dalnok)
s egy véred van velem, én első, te utolsó.
Testvérke, szép neved van: komolyan cseng és mégis
olyan mint egy igéret: egy angyal neve volt ez,
ki a bűnös világnak - van már kétezer éve -
a megváltásnak égi hírét hozta a földre.
És - (mily mulatságos, ha tizenöt év múlva
orvos leszel vagy mérnök, s aljas, mint minden ember,
s olvasod ezt a könyvet) - a kínos "nagy időkben"
mikor hat évig itt élt a halál házainkban,
s mikor te járni, élni, beszélni kezdtél éppen,
elnéztelek s gondoltam: Gábor...Ha szólni tudnál,
te, aki néhány éve csak hogy közibénk jöttél,
s emlékezhetsz a másik partra, ahol az élet
időtlen mozgással kering s megújul egyre,
s nincs cél és értelem sincs, s csak élet s újra élet:
ha szólni tudnál tiszta gyermekhangon a bölcsek
bukott szava után a halni indulóknak
s parányi kézzel durva s gennyes sebektől véres
kezét az embernek ha visszarántanád most...
Te játszottál s szerettél: mi sírtunk és temettünk.
A jobbik rész tiéd volt: sokan pusztultak, s jók is,
hogy egyszer, férfikorban, te békén s szabadon élhess.
Így hullanak el a sasok, s új sorsnak vetik magját,
és mondják: Hja, az élet - s nem értjük, s néha fáj is,
de mégis jó ez a rend: az ember és a gyermek,
értetlenül is jó rend: újból ember s a gyermek.
Ezért írom le néked, hogy érett fejjel olvasd:
mi volt az életünk, gyermeki évek kósza
maradék árnyai (sokat alig tudok majd,
mert más megélni egyet és megint más az emlék.)
Régi évekről írok, egy udvarról, egy fáról,
(melyről dió pergett édes szüretes ősszel)
a sok-sok napsütéstől, kavicsról és a mézes
kalácsról, és a langyos folyóról, hol fürödtünk,
a téli tejszín hóról, finomillatú gyertyás
tűlevelű karácsonyfák zengő öröméről,
az első emberekről, fiúkról, kik a rejtett
élet titkos tövét mutatták vigyoros arccal,
az első fájdalomról, az első nőről, esték
barna árnyairól, ahogy először láttuk,
a bútorokról írok, melyeknek hangját már ma
s magányos életét alig tudom figyelni
(pedig élnek közöttünk e meghitt s néma tárgyak)
én félve nyúlok vissza az ős homályba - halld csak,
tárgyak zenéje zendül, kavics pörög bolondos
játékos táncot, bugó csiga teringve szédül,
óra kong, él, zihál, ad gépi jelt a véges
perc-időről, mi részünk végtelen időből,
selyem papír zizeg kalandos figurában
sárkány-felhők felé a véres színű sárkány,
fényes bogár világít, egynapos lepke bágyad,
virágpihén a nászba egynapos lepke-párral,
patkány vicsorog pincék hűs, borszagú homályán
tavasz dalol, tél altat, nyár forral lassú hővel,
villog, kiált, csörömpöl, ömlik felénk az élet
s szemünk elönti fénnyel, fülünkbe lárma lázad,
íz, szín, szag, fény: világ ad jelt nekünk a létről
s torkunkon a sikoly s a nyávogás dadogva
fordul színtelen, tördelt, kis emberi szavakba.
Én nem tudom, mi ez...nem tudom, mi az élet?
Elmondom itt neked majd hamar, hogy mi történt
a régi udvaron régi kölyök magammal.
Te talán mosolyogsz majd ( és alagutat építsz,
vagy gyomrokat vágsz hasznos kézzel és komoly arccal)
pedig hidd el, mi akkor pendelyben ép' úgy éltünk
s mind ugyanazt csináltuk, mint ma felnőtt korunkban,
s ha ellököm a tollat és kinyitom az ajtót
itt idegen országban(ahol most vagyok éppen)
hallom, hogy egy más nyelven is mind csak azt beszélik
más fajú emberek, mind odahaza nálunk.
Mert éppen ez a törvény: az ember mindig ember,
kicsiben és öregben s fehérben s feketében
s kár ezer kilométert ide vagy oda menni,
mert ugyanaz mozgatja az embereket itt mind:
osztálypolitika, vallás, nő és a pénz is.
Tavasz
Ömlesz felém a sűrű légen át,
te vagyok én, lány, te az ég, a fák.
Kibontod szép virágos karjaid
s a harmat átüt a két szememen:
nagyon vagy, lány és mégsem vagy nekem.
Te vagy a szám, ha hallgat és ha kér,
egyek vagyunk és távol valakik
s ujjuk hegyén bimbóba gyűl a vér.
Rapszodikus tavasz
A hold magasan járkál
és véresen lebámul
olyan, mint torzó bálvány
és szegény szemed kábul
és szegény orrod lázad,
füled neszez a csöndre
s a fák tavaszi lázban
mind kibuggyannak zöldbe.
Már félkilencre jár tán,
lézengenek a járdán,
a kávéházban égnek
fehér és tompa fények.
Mily magányosan járok
és senkire se várok
kezem szívemre tettem
és beszélgettünk ketten.
Dadogva kérdez engem
és számadásra híva,
a sok tavaszi esten
mért ültem itthon ríva?
Párnám miért haraptam
és miért nem szerettem,
randevút sose adtam
zöld fűbe sose estem.
Talán jobb is, hogy így van,
hogy úr - magam maradtam,
hogy kölcsön sose kaptam
és hogy mindig csak adtam.
Én nem bántottam élőt
és nem bántottam alvót
csak beteszem majd csöndben
magam után az ajtót.
A gázlámpához állok
és játszom a botommal
meg egyéb tarka lommal
amim van: élet, átok,
fény, árnyék, s ami múlt már
kis elvetélt szerelmek,
a hold ott fönn az égen
s itt lenn útszéli lelkek.